Lili egy réten sétált.
Gondolkozott. Hiába. Keresztnevén kívül csak annyira emlékezett, hogy egy lágy
hang azt súgja neki, hogy keressen barátokat. Szüksége is lett volna rájuk.
Magányos volt. A színes virágokat, a rajtuk sürgölődő bogárkákat figyelte.
– Látom, sok dolgotok van. Nekem is van
dolgom, az, hogy barátokat keressek.
A vadrózsabokor ágáról elrepült a
pillangó. A tücsök erősen, ellenségesen ciripelt. A hangyák morzsákat hordtak
be a bolyba.
– Sajnos úgy tűnik, ti nem akartok a
barátaim lenni – mondta, ezzel elindult az erdő felé, amit a rét körülvett.
Abban reménykedett, hogy itt talán talál valakit, aki a barátja lenne. Nem
tudta, hogy ki ő, de azt tudta, ki akar lenni. Érezte, hogy az erdő sűrűjében
valakinek szüksége van rá.
Szóval csak mendegélt, és én pedig
éreztem, hogy most beleavatkozok a történetbe, eddig csak mesélő voltam, de
most már igazi szereplő vagyok.
– Hahó! – kiáltotta Lili. Kicsit ijesztő
volt ez az erdő. Hátranézett. Még látta a rét egy részét, még érezte a homlokán
a napsugarakat. Egyet előre lépett, és mikor ismét hátranézett, már csak fákat
látott. Továbbment.
– Hahó! Van itt valaki? Valaki, aki
szívesen lenne a barátom?
Ismét zajokat hallott. Kicsit előrébb
ment, és akkor egy fa tetején meglátott engem. Rajtam narancssárga, kék csíkos
harisnya volt, narancssárga köpeny, kék süveg. Lilin egy sötétkék ruhácska,
tarka csillagokkal.
– Ki vagy te? – kérdezte tőlem, és
hozzátette: – Én Lili vagyok.
– Én, kedves Lili, Herbert vagyok, a
dzabó nép öreg képviselője.
– Merre van a néped? – kérdezte Lili. – Errefele
egy alakot sem láttam.
– A népemet elátkozta az erdőben lakó,
gonosz Amália. Az erdő körül van az a szép rét, de a rét körül nincsen semmi. A
semmi helyén régen egy kicsi falu volt. Abban a faluban éltek a dzabók. A
dzabókat átváltoztatta az ányékaikká. Engem véletlenül hagyott meg. Így láthatom
a népem szenvedését.
– Ők így nem árthatnak senkinek? –
kérdezte Lili.
– Ha akarnának, sem tudnának bántani. Nem
érinthetnek el, hiszen árnyékok. A környékről elűzték az állatokat, pedig nem
akarták.
– Sajnálom. Nem lehet valahogy segíteni
rajtuk?
– Talán Matilda tudna segíteni. Ő is itt
lakik az erdőben, de kevesebb ereje van, mint Amáliának. Már évtizedek óta
harcolnak egymással. Lehet, egy kis segítséggel sikerülne legyőznie Amáliát.
Nekem eddig nem sikerült túljutni az erdő közepén élő oroszlánokon. Sokszor
próbálkoztam. Talán neked sikerülne, de túl veszélyes.
– Én szívesen segítek, de csak egy
kislány vagyok – mondta Lili. – Te erősebb
és okosabb vagy nálam.
– Igaz, hogy egy kislány vagy, de
különleges. Szerintem nem véletlenül kerültél ide.
– Akkor indulok – mondta Lili. – Egy percet
sem akarok elvesztegetni.
– Köszönöm – mondta Herbert, ezzel
leugrott a fáról, és átölelte Lilit.
Lili elindult. Szavakba sem lehet
foglalni, amit érzett. Szomorú volt, és boldog is, bátor volt, de félt is. És
mindezekre a dolgokra nyomós oka is volt. Az erdő sötét volt és hűvös, csendes,
félelmetes. Lili óvatosan lépkedte át a fák kiálló gyökereit. Hirtelen egy
bokor mögül furcsa dolgot vett észre. Az árnyékokat látta. Táncoltak. Gyönyörű,
szomorú táncot jártak. Felnőttek és gyerekek egyaránt, együtt. Hangtalanul
táncoltak. Mintha egymás árnyékai lettek volna. Aztán egyszerre vége lett a táncnak.
Egy ideig semmit sem csináltak, de aztán sírni kezdtek úgy, ahogy egy árnyék
sírni tud. Lilinek összeszorult a szíve. Kirohant a bokor mögül. Az árnyékok
észrevették, abbahagyták a sírást, és mind Lilire figyeltek.
– Ne csináljátok ezt! Nincs minden
veszve. Én azért jöttem, hogy segítsek rajtatok. A barátotok vagyok. Megígérem
nektek, hogy eljutok Matildához. Együtt legyőzzük a gonosz Amáliát, és ti
visszakaptok mindent.
Lili kifújta magát. Észre se vette, hogy
egy árnyék közeledik hozzá. Miután észrevette, kicsit megijedt, de nem hátrált.
Az árnyék megérintette a vállát, mintha meg akarná simogatni. Legalábbis Lili látta,
hogy az árnyék megérintette, de nem érzett semmit sem. Aztán az érnyék
visszatért a társaihoz, és elindultak a Lili úti céljával ellentétes irányba.
Most Lili kezdett el sírni. Az erdő sűrűjébe futott. Most érezte át igazán a
dzabók fájdalmas átkát. Egyszer csak megállt. Leült egy fa tövébe. Abbahagyta a
sírást és körülnézett. Az erdő közepén lehetett. Hiszen itt élnek az
oroszlánok. És mihelyt ez eszébe jutott, szörnyű morgást hallott. Pillanatok
alatt előtte termett két hatalmas oroszlán.
Az egyik teste zöld volt, sörénye
lombkorona, a leveleken bogarak szundikáltak.
A másik teste kék volt, sörénye olyan,
mint a nap sugarai. Minden lépésénél morajlott a föld.
– Mi az erdő királyai vagyunk – mondták
egyszerre. – Ki vagy te, és mit keresel itt?
– Én Lili vagyok, Herbert barátja, azért
jöttem, hogy segítsek az árnyékokon, hogy visszaváltozzanak igazi dzabókká.
– Aki az öreg Herbert barátja, az nekünk
ellenségünk. A dzabók árnyékokká változtak, és idejöttek ebbe az erdőbe.
Elűzték az állatokat, és ezzel mindent tönkretettek.
– Ti azt hiszitek, hogy a dzabók ezt így
akarták? A gonosz Amália változtatta át őket a saját árnyékaikká. Elmegyek
Matildához, és ketten legyőzzük Amáliát. Akkor az árnyékok visszaváltoznak, az
állatok pedig visszajöhetnek. Láthatjátok, hogy jó szándékkal vagyok itt, akkor
átengedtek?
– Átengedünk – mondta egyszerre a két
oroszlán. – Járj szerencsével!
Lili tehát elment. Ment, határozott
léptekkel. Tudta, hogy nagyon közel van Matildához és Amáliához. Egyszer csak
zajokat hallott. Hangokat. És észrevette Matildát és Amáliát éppen harc közben.
Volt egy boszorkány. A ruhája fekete volt, a haja fehér, az orra pedig kicsit
görbe. A másik pedig egy tündér volt, ezüstös fehér ruhája volt, fekete haja és
gyönyörű szép volt az arca. Egyszer csak megszólalt a tündér:
– Add fel, Matilda! – mondta gonosz
mosollyal az arcán. – mindketten tudjuk, hogy úgyis én győznék.
Lili így hát meggyőződött arról, hogy
neki egy gonosz tündérrel és egy jó boszorkánnyal van dolga. Remélve azt, hogy
nem vették észre, Amália háta mögé férkőzött. De mikor már közel volt hozzá,
Amália észrevette és egy gyenge varázsigét küldött rá. Lili hátraesett, és
megütötte magát. De Matilda kihasználta ezt az alkalmat, és mivel Amália nem
figyelt oda, egy ketrecet idézett rá. A földből gyökerek bukkantak elő, és
fonódtak össze. Ez alkotta a ketrecet. A gyökerek az erdő minden dühét magukba
foglalták. A ketrec törhetetlen volt Amália számára. Matilda Lilihez sietett.
Felsegítette és meggyógyította őt a maradék erejével.
– Akkor te most visszaváltoztatod az
árnyékokat igazi dzabókká? – kérdezte Lili.
– Én nem – mondta Matilda mosolyogva. – Már
igazán semmi erőm sem maradt. Majd te!
És mielőtt Lili tiltakozni kezdett
volna, hiszen neki semmi különleges ereje sem volt, Matilda megszólalt:
– Látod azt a virágot? – a ketrec felé
mutatott.
A gyökerek közül egy gyönyörű virág
nyílt ki. A virág tarka volt, apró szirmokkal.
Lili leszakította a virágot és odavitte
Matildához.
– Fújd meg! – monda Matilda. – A
virágban van Amália minden gonosz ereje. Fújd meg, és az átok megtörik, Amália
minden gonosz tette semmissé válik, és jóra fordul.
Lili megfújta a virágot, a szél felkapta
a kicsi szirmokat. Az erdőbe, a rétre, mindenhova eljutottak a tarka
szirmocskák.
Ezután minden rossznak vége lett. A
dzabók visszaváltoztak, és mind Lilit és Matildát ünnepelték. Elmentek az
erdőből és visszaköltöztek a falujukba, ami most ott volt a nagy semmi helyén,
mint ahogyan régen. Lilinek rengetek barátja lett, az öreg Herbertet is
beleértve. Az erdőbe pedig visszajöttek az állatok, kinyíltak a virágok, és
újra kirügyeztek a fák.
Szallós
Kis Flóra
Brassai
Sámuel Elméleti Líceum, Kolozsvár, VI. osztály
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése