Rácz Mózes: Étel vitéz csodálatos kalandjai

Egyszer volt, hol nem, volt egyszer egy vitéz, aki nagyon szeretett enni. Volt is egy pocakja, de nem nevezhettük volna kövérnek. Ezért nevezték étel vitéznek. Ez a lovag nagyon sok harcba ment, és mindig nyert. A módszere az volt, hogy kolbászlándzsáját lenyomja ellenfele torkán. Küzdőtársa súlyosabb lesz, így ő könnyedén le tudja lökni a lováról. Mások úgy kinevették, hogy röhögőgörcsöt kaptak tőle. Étel vitéz messze földön híres volt. Minden király a saját vitézének akarta, de a lovagnak egyik király birodalma sem tetszett: az egyik túl kicsi, a másik túl nagy, a harmadik meg túl közepes.

            Valamikor aztán egy király, akinek túl kicsi lett volna a birodalma, kitalált valamit, hogy elcsábítsa a vitézt. Népét felhizlalta, és annyi disznót vágott, hogy csak úgy hullott a kolbász. Amikor étel vitéz megérkezett, nem hitt a szemének. Mindenhol csak kolbászt meg disznókat látott, amelyek az úton menekülve próbáltak elfutni a hentesek éles kései elől. A lovag megkérdezte egy embertől, hogy mi folyik itt. A mészáros így felelt:

– Disznóvágásokat tartunk szerte a faluban valami vitéz tiszteletére. Nem értem, miért csináljuk ezt egyetlen katona miatt.

–  Hol van a palota?

–  Menjél egyenesen előre, aztán az első kanyarlehetőségnél fordulj be balra, aztán még egyszer és még egyszer. Akkor majd meglátod.

–  Köszönöm – mondta, és elindult felfelé az úton.

Hamar oda is ért a palotához. Ott, amint kimondta a nevét, azonnal beengedték. A király egymaga nyitotta ki az óriási kaput.

–  Tessék csak beljebb jönni, kedves étel vitéz! – mondta mosolyogva a király – Kerüljön csak beljebb!

–  Köszönöm szépen, őfelsége – mondta unottan a lovag –, de én azért jöttem, megnézzem felséged birodalmát. Bocsásson meg őfelséged, de eddig nem nyerte el a tetszésemet ez a hely. Szerintem túl ricsajos és túl sok a malac. Igaz, így azonnal fegyverzethez juthatok.

–  Még tartogatok egy meglepetést a számodra! – kiáltott utána a király.

–  Na és mi lenne az? – fordult vissza a vitéz – Talán egy lovagi torna?

–  Á, dehogy! Tudom, hogy minden uralkodó ezzel nyaggatott. Feleség választás lesz. A falu asszonyai sorba állnak és te kiválaszthatod a neked legjobban tetszőt.

–  Rendben! – mondta a lovag boldogan. – Úgysincs még feleségem.

Kimentek a település szélére, ahol már hosszú sor kígyózott. De étel vitéznek egyik sem tetszett.

–  Szinte mindenki kövér, és akinek normális a termete, az olyan szomorú, hogy az özvegyek irigyelhetnék. Ez a falu összes lánya? – hadarta mérgesen a vitéz.

–  Nem – szólt egy hang. – Az erdőben még él egy, a királylány szolgálónője.

–Találkozhatok vele? – kérdezte a vitéz.

–  Persze! – mondta megint a hang gazdája, és már rohant is az erdő felé. Tizenöt perc múlva visszatért egy gyönyörű lánnyal.

–  Ő kell nekem! – mondta boldogan a lovag és a lány egyszerre.

Csaptak is olyan lakodalmat, hogy a szomszédos országok nem csak azért voltak irigyek a királyra, mert elcsábította étel vitézt, hanem azért is, hogy ilyen ünnepséget tud szervezni.

A vitéz meg a lány meg boldogan éltek az erdőmélyi kis házikóban.

Egyszer aztán az asszony kiment az erdőbe mentát szedni az ura parancsára:

–  No, eleség feleség, szedj nekem mentát! Nagyon megkívántam most a teát!

A feleség gyorsan megkereste a menták tanyáját, és gyors mozdulatokkal szedte le őket. A menták gyors ellentámadást indítottak: megrengették a földet gyökereikkel. Az asszony leesett a földre, de nem csak ez történt, mert egy óriási és óriási fogú sárkány ragadta meg, és szótlanul elvitte.

Egy óra múlva a vitéz észrevette, hogy a felsége még nem ért vissza. Felvette magára a teljes fegyverzetét, kiment a kert mellé, és meglátta a sok röhögő mentát. Megragadta a királymenta szárát, és azt mondta neki:

–  Mondd el, mi történt az asszonyommal, vagy úgy megöntözlek, hogy az unokád is moshat majd arcot reggelente innen!

–  Hohó! A nagyfogú sárkány egyenesen előre vitte. De most vedd le rólam a mocskos kezed!

–  Rendben. Köszönöm – mondta és közben elengedte a mentakirályt.

Ment, ment, mendegélt, amíg el nem fogytak a lábnyomok. Ott egy barlang állt. Étel vitéz bement a sötét barlangba, de ott csak egy alvó medve volt. Töltött a szájába egy kis mézet, aztán kiment a sötét csőből. Végre megtalálta a jó utat a barlang tetején. Tovább ment. Elérkezett egy útkereszteződéshez, találkozott egy nagyon okosnak tűnő sárkánnyal. Megkérdezte, hogy merre kell menni, ha a fogas sárkányhoz szeretne valaki eljutni. A sárkány így felelt:

-   Hát, természetesen az 1932465. úton.

Hosszú gondolkodási idő alatt a vitéz valahogy megtalálta a helyes utat. Továbbsietett, és megtalálta a fogas sárkány barlangját. A lovag belépett az óriási kapun, és meglátta a hatalmas fogas sárkányt. Nagyon dühbe gurult, amikor meglátta, hogy az ő drága eleség feleségét mosogatásra kötelezte a sárkány. Ettől olyan erőre kapott, hogy a nyalóka buzogányával olyat ütött a sárkány fogaira, hogy azonnal kihullott az összes.

Étel vitéz kiszabadította a feleségét és visszamentek a faluba. A vitézt bátorságáért megkoronázták, és kaja király lett belőle. A koronázás után boldogan mentek vissza a kunyhójukba és vígan éltek, míg meg nem haltak.

Rácz Mózes

János Zsigmond Unitárius Kollégium, Kolozsvár, III. B