1944. március
–
Dicséretes, hogy befogadott minket, Tóth úr!
– Ó, hát ez természetes, hiszen a muszka-magyar két jó
barát ugye… 48 óta ugye…vagyis hogy nem… mindegy, igyunk!
–
Davaj,
davaj! Vodka van?
–
Az
nincs… de a pálinkát is szeretik ugye?
A remegő Tóth Etele
kitöltötte szilvapálinkáját az országra törő orosz tábornok féldecis poharába. A tiszt magas, izmos férfi volt,
borostával az arcán, ami még jobban hozzájárult ahhoz, hogy Tóth térde remegett,
amikor a közelében volt! Igazából nem is tudta, hogy jutott el odáig hogy
megkínálja. A félelme miatt már a tudatalattija irányította az esztergárt!
Egyszer csak a háza előtt megjelentek a tankok, és teherkocsik. Egészen addig
nem látta közelről a háborút. Tudott Hitlerről, tudott a bécsi döntésről, és
tudott Sztálinról is! De ezek mind távoliak voltak, talán nem is ezen a földön
történtek… A világ a falu végéig tartott, és nem távolabb, és akkor most ezek a
távoli dolgok megisszák a pálinkáját, megeszik a kenyerét, és szívják a
levegőjét. Léteznek, és itt vannak, életnagyságban. Most meg kitépik a kezéből
az üveget, és mindegyik tiszt egy nagyot húz belőle. Még egy üveggel kérnek, és
még eggyel! Már nem csak a pálinkát hozta ki a pincéből, hanem a bort is, sört
is, mindent, ami alkohol. A katonák részegek voltak, kikezdtek Tóthnével is. Az
asszony forróvérű volt, nem hagyta, hogy akárki zaklassa! Tóth úr persze
feltartotta, de a feleség bármikor önfejű tettet követhetett el, így hősünk
rajta tartotta a szemét! Este lett, és a tiszteknek megeredt a nyelve!
– Ungarije-ljerohánzsuke az egjeszet! Annyit mondthak hogy
menni kjelétre, csvak kjeletre, hvát mih menjük! Meg kell ölni titeket, ez a
páráncsove!
Tóth nem lepődött
meg. Már nem volt rá képe. Csak egy húsdarab volt már, ami kiszolgálta a
katonákat. Se több, se nem kevesebb… De a fia! Ő tisztán látott! Este, mikor
mindenki nyugovóra tért, a tiszteket befektették az ágyakba, míg a házigazda és
családja a padkán és földön aludt. Este Péter, a fiú, megrázta apja vállát
–
Édesapám – suttogta – ezek hazánkra törnek!
–
És? Én mit tudnék tenni? Megölnek, ahogy egy rossz szót
mondok!
–
És hogyha szúrósan beszél? Késsel? Vagy hangosan,
pisztollyal?
–
Nekem nincs pisztolyom, harcolni se tudok, sánta vagyok
és öreg!
Jó kifogást talált ki az öreg... A lába nem fájt tíz éve! Alig volt 50... de
félt, és ez megsebesíti az embert, és meg is öregíti! Mi lesz a családdal, mi
lesz vele? Mi lesz a barátaival, a pénzével a házzal, a tehenekkel... és mi
lesz az országgal? Mi legyen? Mit csináljon? Megpróbálja megölni a tábornokot?
De... Nincs de! Megszólalt benne a magyar vér! Nincs számítgatás, nincs
félelem, és nincs talán józan ész sem! Csak haza van, és semmi más! Megbeszélte
a fiával: az alvó tiszteket megölik! Búcsúlevelet írtak, és mindent elterveztek,
csendben!
Fiú odalopakodott az ajtó előtt álló őrhöz, és amikor elég közel volt:
ráugrott!
A katona gyorsan reagált, és combon lőtte a fiút, akit ez nem állított meg,
és földre teperte ellenfelét! A legény megpróbálta leszúrni ellenfelét, de a
katona többször meglőtte, mielőtt megtehette volna.
Mindketten vérbe fagyva feküdtek a földön, fél percet tartott az egész! A fiú akciója csupán elterelő hadművelet volt,
hiszen annyi idő alatt az apa betört a szobába, és a tábornok felé közeledett,
aki éber volt, és golyót eresztett az elkeseredett férfibe! Tóth utolsó erejével elhajított kését, ami megkarcolta
a tábornok vállát. Hirtelen berohant az asszony is, aki rálőtt az oroszra, de
nem találta el! A katonák lefogták, és arra a helyre küldték ahová Tóth urat...
A tábornok visszaaludt tehát, és másnap tovább indult Magyarország felé. És
hogy hol itt a hős? Ahhoz hogy hős légy, nem kell nagy tettet véghez vigyél,
hiszen az, aki legyőzi önmagát, a félelmeit és mindent odaad a hazáért, az nem
hős? Szerintem ilyen az igazi hős!
Müller Tibor
Apáczai Csere János Elméleti Líceum,
VII.A
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése