Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer egy völgyben megnyúló, varázslatosan szép
falucska, amit szinte minden oldalról dombok öleltek át. Ebben a faluban élt
egy szegény asszony két lányával: Hajnallal és Rózsával. Szépségüket leszámítva nem sokban hasonlított
egymásra a két testvér. Rózsa inkább olvasni szeretett, üldögélni és
rajzolgatni. Ellenben Hajnal vakmerő volt és kalandvágyó. Szinte minden
pillanatban a veszélyt kereste, s a szemében ott csillogott az a különös tűz,
az a hamiskás, huncut mosoly.
Egyik nap, amikor
Hajnal és Rózsa elmentek sétálni az erdőbe, előbukkant az a vérszomjas medve,
amelyik már évek óta rettegésben tartotta a falu népét.
‒ Nicsak, a vén medvesógor! No, megállj csak!
‒ suttogta Hajnal, s rögtön utánairamodott, mit sem törődve Rózsa kétségbeesett
tekintetével. A medve morogva nézett körül, miközben Hajnal egy bokor mögött
lapult, és éppen kioldozta derekáról a kötényt.
‒ Jaj, mire
készülsz? ‒ szisszent fel Rózsa.
Hajnal azonban nem
sokat gondolkozott, hanem egy gyors mozdulattal ott termett a medve mögött, és
rádobta fejére a kötényt. Medvesógor úgy meglepődött, hogy leheveredett a
földre, és kézzel-lábbal kapálózott.
‒ Brum-brum, de
besötétedett hirtelen! Azt a málnabokros mindenit! Csak nincs megint
napfogyatkozás!? ‒ morfondírozott az öreg medve.
Rózsa látta, hogy a
testvérének szüksége lesz rá, és valamilyen furcsa sugallat hatására
odalopakodott a medvéhez. Gyengéden kezébe vette a morcona medvefejet, és
különös varázsigét suttogott a fülébe:
‒ Kunfic-bunfic-karmasincs!
Ejkusz-bejkusz parafinc! Luciferkusz sicc, sicc, sicc!
Hajnalnak még a
szája is tátva maradt, amikor mindezt végignézte. Tágra meredt szemekkel és
őszinte hangon mondta:
Rózsa már meg sem
szólalhatott, mert a medve halkan nyögdécselve elkezdett feltápászkodni, mancsaival
letépte fejéről a kendőt, bamba tekintettel ránézett a két lányra és kábultan
így szólt:
‒ Na végre, megint
kisütött a nap! Hogy én milyen szépet álmodtam! Végre engem is megsimogatott
valaki! Még most is érzem a kezét itt a kobakomon! Ó, de finom! Ó, de illatos!
Nem lehetett ráismerni,
a hajdan emberevő vad most hirtelen jámbor és ártalmatlan lett, s mielőtt még a
két lány bármit szólhatott volna, medvesógor tánclépésekben elviharzott. Soha
többé nem látták a falu közelében.
Egy bokor mögött
lapulva mindezt végignézte a falu juhpásztora és este mindent elmesélt az
embereknek. Másnap mindenki rohant hálálkodni a lányokhoz. Hajnal és Rózsa
nagyon boldog volt, hogy az emberek megnyugodtak, de kicsit zavarta már őket az
állandó ünneplés, ezért építettek egy kis fakunyhót a falu fölött őrködő
sziklára, és ott várták a további kalandokat.
No, nem is kellett
sokáig várakozniuk, mert a következő tavaszon egy sárkány jelent meg a felhők mögül és borzalmas lángnyelveket
okádott a házak felé. Senki sem tudott tenni semmit, az emberek fejvesztve
menekültek az erdőbe.
Hajnal persze ezt
sem nézte tétlenül, hanem nekiállt faricskálni egy íjat és sok-sok nyílvesszőt.
‒ Megállj csak, te
rusnya dög! Ha már a medvével elbántunk, tőled sem fogunk kőbálvánnyá válni! ‒ sziszegte
dühösen a fogai között. Kiállt a sziklaszirtre, és nyilazni kezdett. De minden hiába, mert a nyílvesszők
sorra visszapattantak, és széttörve hulltak alá a sárkány páncélbőréről. Rózsa
ijedten figyelte Hajnal küzdelmét és kis idő múlva eszébe jutott különös
képessége és így szólt:
‒ Hajnal, csalogasd
ide a sárkányt, és próbáld meg összekötni a száját!
‒ De Rózsa, mit
akarsz csi....... ? ‒ és a mondatot már nem tudta befejezni, mert látta, hogy
itt a megfelelő pillanat, és rádobta a kötelet a felé repülő sárkány szájára. A
páncélos szörnyeteg rögvest zuhanórepülésbe kezdett. Rózsa sem volt rest, mert
megragadta az előtte heverő másik kötelet, és egy pontos célzással lefogta a
sárkány szárnyait is. Az, mint egy óriás kőszikla, zuhant a földre, és úgy
szétterült, mint egy palacsinta.
Rózsa közel ment
hozzá, simogatni kezdte és lágyan a fülébe suttogta:
‒
Kunfic-bunfic-karmasincs!Ejkusz-bejkusz parafinc! Luciferkusz sicc, sicc, sicc!
A fenenagy
teremtmény csak morgott, prüszkölt, de Rózsa nem habozott, addig ismételgette a
varázsigét, míg a sárkány meg nem nyugodott, és a tekintete szelíddé nem vált. Ekkor óvatosan kioldozták a köteleket
és a sárkány úgy elrepült, hogy híre-hamva sem maradt!
Az emberek ezt
látva visszatértek a faluba, és három
napig éljenezték, ünnepelték megmentőiket és tiszteletükre szobrot állítottak.
A falu feletti
sziklaszirten ma is ott áll a szobor, és rajta a felirat: „Őrangyalok”
Kovács Dóra Brigitta
Apáczai Csere János Líceum, Kolozsvár, III. osztály
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése