Boné Ilán: angyali.ballad.app

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, vagyis... erre még visszatérünk... Főszereplőnket, aki éppen kilépett a gyermekkorból, Andreának hívták. Pályakezdő színésznőként dolgozott, s nem volt semmi különös benne, hacsak az nem, hogy eddig sosem kapott női szerepeket. Rövid haja volt, mindig bő nadrágokat hordott, a zsebe örökké tömve mindenféle kacattal. És legjobb esetben Leporellót játszhatta a Don Juanból. Andi helyett mindenki Bandinak hívta. Egy napon, amikor elindult munkába a városi színházba – ahol egyébként megint „fontos” szerepet kapott, mint Harmadik betyár –, rájött, hogy késésben van, és bekapcsolta a mobiltelefonját, hogy megnézze, hány óra van, de észrevette, hogy megjelent a képernyőn valami furcsa, új alkalmazás. A neve ennyi volt: Időgép.

– Érdekes! – gondolta. – Lehet, hogy valami vírus?

De eddigre már rákattintott, és ekkor elkezdett forogni vele a világ, olyan volt, mintha valami tornádó közepében találta volna magát. Egyszer csak elmúlt a forgószél, és ő egy ismeretlen hegy lábánál ért földet. A telefonja nem működött. Teljesen lemerült.

Körülnézett. Nem voltak házak ugyan, de a vidék szép füves volt. Egyszer csak meglátott egy embert. Elkezdett kiabálni:

– Halló, halló, ön, igen, maga! Mit csinál itt? Hol vagyunk? Én Andi vagyok, színész...

Erre az ember elkezdett futni felé, és valami érthetetlen nyelven kajabálni. Andi erre:

– Mit akar? Jaj, maga nem magyar!

Megpróbálkozott angolul:

– Dú jú szpík inglis?

De a válasz megint valami zagyvaság volt.

Amikor egymás elé értek, Andi szemügyre vette az embert. A haja hosszú s csapzott volt, ruhája pedig alig. A bőre érdes, körmei hosszúak, úgy nézett ki, mint valami vadember. Andi kicsit megijedt a hirtelen mozdulataitól, de aztán látta, hogy az ember nem akarja bántani, csak furcsán hadonászik, gurgulázik, táncol meg hajlong előtte. A lány nem értette, de ekkor fülsiketítő, állati bőgés hallatszott és lábdobogás. Óriási lábak dobogása. Amikor felnézett, azt látta, hogy egy mamutcsorda vágtat feléjük. Kétségbeesetten próbált kitérni előlük. Az a furcsa ember utána iramodott nagy fürgén, felkapta, mint a pinty, és elfutott vele a mamutok elől. Aztán letette, és leült a földre pihenni. Andi halkan annyit mondott csak neki:

– Köszönöm.

Az megint zagyvált egy sort, és hajlongott. Ekkor Andi elgondolkodott: ez itt egy ősember kinézetű egyén, és még egy mamutcsordába is botlottam, azazhogy az belém majdnem... egyértelmű, hogy az őskorban vagyok. Fogalmam sincs, hogy csöppentem ide, de most nem is az foglalkoztat legjobban, hanem az, hogy hogyan jussak haza? Kezdődik a próba!

Megkérdezte óvatosan az ősember kinézetűt:

– Mondd csak, hogy hívhatlak?

Amire ő valami olyasmit makogott, ami leginkább így hangzott:

– Bummbu...

Ezért Andi elnevezte a srácot Bumburnyáknak, hisz az esze nem volt túl nagy, és... a szókincse sem.

Eztán elindult keresni valamit, amivel feltölthetné a telefonját. Bumburnyák követte. A lány erre szaladni kezdett, Bumburnyák pedig utána. Így kergetőztek egy darabig, amíg Andi elfáradt, és Bumburnyák utolérte. A sok futkározással pont egy fura sátorfalu mellett kötöttek ki. A házak között más, Bumburnyákhoz hasonló embereket is láttak. Az ősember beszaladt a falu közepére és hadoválni kezdett. Az emberek felfigyeltek rá, amikor pedig Andira mutatott, ránéztek. A lány nagyon megijedt, de aztán látta, hogy nincs veszély, és tett egy lépést előre. Az emberek rárohantak, felkapták, felcipelték egy emelvényre, és elkezdtek előtte hajlongani. Ő nem tudta, mit csináljon, törte a fejét. A nagy gondolkodásban rájött, hogy ezek őt istenként tisztelik.

Támadt egy ötlete. Egy fára mutatott, és úgy tett, mintha kivágná. Az emberek rohantak a sátraikba a kőbaltáikért, és favágásba fogtak. Andinak ez tetszett. Miután elég fát gyűjtetett egy halomba, alul kipárnázta száraz levelekkel, aztán elővette az öngyújtóját és meggyújtotta. Az ősemberek nagyon megijedtek, de aztán rájöttek, meleget ad. Andi aztán nyárson egy darab húst is sütött, majd körbekínálta. Mindenkinek nagyon ízlett, úgyhogy nekifogtak mind mamutcubákot sütni. Rengeteg húst megettek azon a napon. Andibandinak tele hassal aztán eszébe jutott egy megoldás, amit még az iskolában tanult. Vett egy botot, beleszúrta a földbe, egy szélesebb fadarabot  háromba vágott a bicskájával, faragott egy fagyűrűt, amihez gyantával jó erősen hozzáragasztotta a darabokat. Ezt a propellert rákalapálta a botra a Bumburnyák bunkójával. A falubeliek csak nézték, mit mesterkedik. Addig fúrt-faragott, míg végül a zsebében talált dróttal rákötötte a telefonját a szélmalmocskára, és feltöltötte. Újra rákattintott az Időgép-appra, és újra feltámadt a tornádó. És minden megismétlődött, kivéve, hogy amikor a szél lecsillapodott, valahogy nem érezte magát olyan egyedül. Hátrafordult, és ott látta Bumburnyákot a bunkójával. Ugyanis az történt, hogy ő pont Bandi vállát akarta megkopogtatni, mikor az a telefonnal babrált, így ő is vele utazott.

Egy erdő közepén értek földet. Óriási övültés rázta meg a levgőt. Mindketten megijedtek, hogy megint a mamutok útjába tévedtek, de ehelyett hatalmas hüllők rohantak el mellettük. Jobban szemügyre vették őket, és kiderült, hogy dinoszauruszok korában járhatnak, hacsak nem a Jurassic parkba tévedtek. Andi felsóhajtott:

– Hú, mit mondjak, sokkal jobb.

Egy kis vízesés mellett egy barlangban pihentek le éjszakára. Másnap panaszos üvöltésre ébredtek. Kikászálódtak a barlangból, és azt látták, hogy három raptor egy kis triceratopszot szorít sarokba. Már majdnem rávetették magukat, amikor eléjük ugrott Bumburnyák. Hármat ütött az első fejére, az elszédült, a másodiknak kiütötte a lábát a bunkósbottal, az utolsót pedig megpróbálta fejbe kólintani, de az megfogta a bunkót a mellső lábával. Erre Bumburnyák úgy földhöz teremtette a raptort, hogy az többet nem kelt fel.

A triceratopszok nagyon megörültek, és ünnepelni kezdték Bumburnyákot. Andi is örült-örülgetett, de egyre azon gondolkodott, hogy hogyan tovább, itt hogy tudjon energiát gyártani a telefon feltöltéséhez, ezért visszavonult a barlangjukba. Meglátott valami furcsa rajzokat. Elcsodálkozott, hiszen előttük nem járhttak ott emberek... Vagy mégis? Érdekes rajzok voltak, különös lényekről. Követte őket. Mikor már a barlang belsejében volt, csodálkozott el azon, hogy még mindig látja a rajzokat, pedig már koromsötétnek kellett volna lennie. Kiderült, hogy apró, világító bogárkák rajzanak bent. Bandinak támadt egy ötlete, és elfogott egy bogárkát. Volt annak egy kis lámpása. Bandi az ősembereknél hagyta a zsebében levő drótokat, úgyhogy a bogárka csápjait dugta be a telefonjába. Azt látta, hogy a telefon magához tér. Amikor teljesen feltöltődött, Bandi kiszaladt Bumburnyákhoz. Az ősember is vele ujjongott, megölelte, és ekkor Bandi megrintette az ikont, amitől a hazatérést remélte. Újra tornádó, újra új hely.

Ez nem volt más, mint egy város, egy szép, csendes, régi város. Tógás emberek mindenhol, fehér épületek, színházak, iskolák, kutak mindenütt. Nagyon elcsodálkoztak, de amikor meghallották, hogy mindenki latinul beszél, Bandi rájött, hogy az ókori Rómában vannak, más ez nem lehet. Sokat viszont nem tudott ezen morfondírozni, mert jött egy csapat katona, és elhurcolta őket. Szerencse, hogy Bandi az iskolából emlékezett pár latin szóra, csak épp a nemekre nem, úgyhogy hímnemben beszélt magáról. Megkérdezte, miért viszik el őket. Azt válaszolták, hogy mert idegenek. A katonaparancsnok elé kerültek, aki közölte velük, hogy gladiátorok lesznek, mert más hasznukat úgyse veheti.

Hamarosan a császár elé kerültek. Az első párharcban Bumburnyák küzdött egy ismeretlen harcos ellen. Bumburnyáknak a kezébe nyomtak egy kardot és egy pajzsot, aki nem igazán tudta, mit kezdjen velük. A kardot ellenfele felé hajította, akit meglepett a támadás, és alig sikerült félreugrania. A lábát megsebezte a kard. Egy háromágú szigony volt nála, és úgy tűnt, jobban fel van fegyverezve, de Bumburnyák odarohant, és a pajzsával agyba-főbe verte. Kikiáltották győztesnek Bumburnyákot.

A következő párharcban Bandin volt a sor. Az ellenfelénél egy jókora kard volt, viszont kicsike pajzs. Bandi egy nagyon nagy pajzsot és egy lándzsát kapott. Megkezdődött a harc. Bandi a hevesen támadó ellenfele elől a pajzs mögé bújt és vaktában szurkált a lándzsával. Az ellenfél lába megsebesült. Bandi, a Bumburnyáktól látott technikával jól fejbe kólintotta a pajzzsal, és így legyőzte.

A küzdelmek folytatódtak, amíg eljutottak a döntőig. Az utolsó fordulóban Bumburnyák és Bandi kellett harcoljon. Barátok voltak, ezért nem akartak, de belökték őket az arénába, és oroszlánokkal fenyegették őket, ha nem veszik komolyan. Elkezdték mímelni a harcot, de ez nem tetszett a császárnak. Megfenyegette őket. Bumburnyák elkezdte látványosan Bandit támadni a pajzsával. Bandi védekezett, védekezett, amikor egyszer csak derült égből lecsapott egy villám. Egyenesen Bandi magasba emelt lándzsájába csapott. A közönség felhördült, a császár hasra vetette magát, Bandi viszont, praktikus aggyal, gyorsan bedugta a villamossággal feltöltött lándzsa végét a telefonjába. A telefon, csodák csodájára egy pillanat alatt feltöltődött, Bandi pedig „Ave Jupiter villáma!” felkiáltással bekapcsolta az Időgépet, galléron fogta Bumburnyákot, és irány a tornádó.

Egy hatalmas, lapos mezőre érkeztek ezúttal. Háton értek földet, és amíg heverésztek, Bandi reménykedett benne, hogy hazaért talán végre, de aztán meglátta a közelben a házakat, és elkámpicsorodott. Megpillantott egy embert, és megszólította:

– Hé maga, mi a mai dátum?

– He? Mit akar kend?

– Végre egy értelmes ember... vagy legalábbis olyan, aki ért magyarul – gondolta magában Bandi. – Milyen évben vagyunk?

– Ja, há így mondjad öcsém! Ezerhéccázésvalamennyibe ejsze. Legalábbis ezt olvastam a kalendáriomba süvölvény koromban az oskolába.

– Köszi szépen... uram!

– Szíves-örömest. De hallja-e, először látom magikat errefelé. Hogy hívják kendteket?

– Eee... ööö... engem Andr, izé... Andi...

– Ejsze Bandinak! Jó kis név az! Gyere velem a kocsmáig, öcsém!

Elindultak. Bumburnyák követte őket.

– Ki ez az ember? – kérdezte az újdonsült barát.

– Bumburnyák, a barátom – felelte Bandi.

Leültek a fogadóban, az ember nekikezdett kérdezősködni:

– Na te Bandi... meg te Bumburizé, merről jösztök?

– Messziről – felelte Bandi –, de főleg messzire szeretnénk elmenni.

– Na, ha így van, akkor mondok én valamit. Van itt nálunk egy bíró, aki nagyon sanyargatja a népet. Meg kén’ leckéztetni. Olyan jó lovai vannak, ha azokat elkötitek, messze juttok, én mondom. Nektek is, nekünk is jó vóna. Na, megcsináljátok?

– Megpróbálhatjuk... de...

– Aztán csak a bíró kopóival vigyázzatok! Ha azt a két lovat meglovasítjátok, nagy urak lesztek nálunk! Akármit kérhettek! Itt csapjon belém a villám, ha nem.

– Az, mondjuk, jól jönne – morogta Bandi.

– Ha meg nem, akkor ebből a fogadóból élve ki nem mentek. Áll az alku?

Bandiék megszeppentek, beleegyeztek.

Még aznap este a bíró házához settenkedtek, húst vetettek a kopóknak, azok meg nem ugattak. Hőseink az istállóhoz lopakodtak, és Bandi gyorsan beugrott az ablakán, csak azzal az eggyel nem számoltak, hogy pont egy ló hátán landol. A ló elkezdett nyeríteni, s felriadt a csikós, aki egy vasvillával sarokba szorította az újdonsült lókötőt, s bezárta a pincébe. Reggel aztán a pandúrok átvitték a tömlöcbe. Bumburnyák nemigen értette, mi történik, de követte Bandit messziről.

Már aznap megszületett az ítélet: ha el nem árulja a cinkosai nevét, Bandira akasztás vár. Bandi azt mondta:

– Inkább akasszanak fel, vállalom. Bumburnyák még sokáig élhet, sokat próbálhat, én viszont mit kezdjek ebben a világban a tudományommal? Ahova vágyom, oda nem jutok el úgyse, azt a betyárt eljátszani. Egy kérésem van csak: énekeljetek nekem egy utolsó dalt az akasztófa alatt.

Az őrök csak nevettek, de másnap hajnalban, ahogy vitték a pandúrok Bandit akasztani, felhangzott a dal:

– Lám, megmondtam, Angyal Bandi,

Ne menj az Alföldre,

Mert megtanulsz csikót lopni

Izibe, izibe.

Csikósoknak, gulyásoknak

Kerülsz a kezibe,

Majd úgy kerülsz a vármegye,

Elibe, elibe.

Mikor kezdi Angyal Bandi

A lovát nyergelni,

Rajta ütött Gönc városa,

Megfogni, megfogni.

Megkötözték Angyal Bandit

Kötéllel, kötéllel,

Úgy kísérték fel Kassára

Fegyverrel, fegyverrel.

Túl a Tiszán most faragják

Azt a fát, azt a fát,

Amelyikre Angyal Bandit

Akasszák, akasszák.

Zengett a dal, de legjobban az a bajszos koma fújta, akivel Bandi a vásárt kötötte. Még odasúgta:

– Aztán viseld jól magad a túlvilágon, Bandi!

– Andi!

– Micsoda?

– Angyal Andrea! Drámai színésznő!

Ebből a bajszos már semmit nem értett. Ekkor a bíró felszólította az elítéltet, hogy szóljon az utolsó szó jogán.

– Angyal Bandi vagyok – mondta – a „harmadik betyár”.

A kötél megfeszült.

Ekkor valami különös dolog történt. Senki nem figyelt ugyanis Bumburnyákra, az ott bújdokló második betyárra, aki odahajította Bandinak a telefonját, amiben maradt az utóbbi villámfeltöltés után egy picike szusz. Bandinak volt még ideje megérinteni az Időgépet.

A jelenlévők közül többen esküdni metek volna arra, hogy látták Bandit az égbe emelkedni... elvégre is angyal volt. Azóta is éneklik a balladáját.

De az, aki látta, hogy az a torzonborz csirkefogó odadob Bandinak valamit, azért sejthette, hogy ebben van valami turpisság.

VÉGE!

Boné Ilán

Báthory István Elméleti Líceum, Kolozsvár, IV. C