Balázs Hanna: Az aranyalma nyomában

Ha valakit Ferkónak keresztelnek a szülei, annak megpecsételődik a sorsa. A Ferenc, a Ferdinánd ártatlan nevek, de a Ferkótól igazán tartani kell. Hogy miért? Azért, mert nem volt olyan Ferkó a világon, akinek ne lett volna furcsa élete. És csak a Jóisten a megmondhatója, hogy a furcsa élettel nemzeti hőssé vagy száműzött, magányos, tébolyodott emberré válsz. Jobb hát nem kockáztatni. Nem hiszel nekem? Fulladozol a nevetéstől, és szent fogadalmat teszel, hogy ha valaha is fiad születik, Ferkónak fogod elnevezni, csak hogy engem bosszants? Hát jó. Elmesélek egy történetet egy Ferkóról, akinek igen furcsa élete volt.

Élt egyszer valahol nagyon messze egy gazdag földesúr. Azt rebesgették róla, hogy vagyonát a semmiből szerezte. De én most nem pletykálni akarok róla, tehát csak annyit mondok, amennyi tény: Ferkónak hívták. Ferkó úr azonban nem nagyon érdekel minket, ugyanis történetünk kezdete előtt hét évvel elhunyt, özvegy asszonyt és alig hét éves kisfiút hagyva maga után. Ferkót.

Ferkó felcseperedett. Kedves, okos, becsületes fiú lett. Egy pénteki napon épp a gazdaságból jött haza. Anyját az ágyban találta, ami igen furcsa volt, mivel az özvegy egyébként nagyon energikus volt.

– Édes fiam! Nem maradt már sok az életemből, de ezt a néhány percet fontosabb dologra kell használnom, mint a sírás. Hallgass ide, és minden szót jegyezz meg! Apád fiatalkorában nagy kalandor volt. Bejárta az egész világot. Talált egy aranyalmát, aminek teremtő ereje van. Ez azt jelenti, hogy amit kívánsz tőle, teljesül – legyen az egy kupa bor vagy kacsalábon forgó palota. Egyedül ölni és halottakat feltámasztani nem lehet vele. Ettől az almától van mindenünk. Ott van a legmélyebb pince fenekén egy aranyládában. Itt a láda kulcsa. Akaszd a nyakadba! Soha nem tudhatja meg senki, hogy hol van az alma, mert megirigylik az erejét, és ellopják. És akkor minden elvész, amit addig a családunknak teremtett. És most csókolj meg, fiam! Az én időm lejárt – és e szavak után az özvegy lelke egy jobb világba szállt.

Ferkó könnyezve borult anyja kezére. Nem is sejtette, hogy a beszélgetést kihallgatták.

A nagyasszony temetését harmadnap tartották. A ceremónia után Ferkó (ősi szokás szerint) aranyat szórt a nép közé. Aztán hazament, lefeküdt, és csakhamar el is aludt. Másnap hajnalban arra ébredt, hogy valami nagyon nyomja a derekát. Egy kő volt az. Körülnézett. No, volt is mit néznie! Ugyanis az egész kastély eltűnt, a kaputoronytól az utolsó gyertyatartóig minden. Ferkó ijedten kapott a nyakához. A kulcs az aranylánccal együtt eltűnt.

Ferkó felpattant. Rohant a faluba megtudni, hogy történt-e valami gyanús. Sokáig kérdezősködött, de senki nem látott semmi említésre méltót. Végül betért a kocsmába, mivel Róza asszony, a kocsmárosné az óbor mellé új pletykákkal is szolgált. Most még bort sem kellett rendelnie. Ahogy belépett, a pletykás asszony már rá is kezdte:

– Jajj, Ferkó úrfi! Ha maga tudná, hogy miket beszélt itt össze a maga János kocsisa! – majd, meg sem várva, hogy Ferkó feltegye az „ugyan mit?” kérdést, folytatta: – Mindenfélét összegagyogott a tekintetes úrról meg valami almáról! Gyalázatos!

Ferkó holtra váltan kérdezte: – Volt idegen a kocsmában? Vagy valaki, akit különösen érdekelt az almám?

– Senki. De hát mindenki tudta, hogy János részeg, mint a csap. Bár volt itt egy úr. Végig fekete, kámzsás köpeny volt rajta, az arcát nem láttam. Az aztán el is ment. Ha jól emlékszem, János gyalázatos beszámolója után. Nem is adok több pálinkát annak a lókötő ostorpattogtatónak!

Ferkó megköszönte az információt, és kisietett. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy mi történt. János kihallgatta beszélgetését az édesanyjával, tegnap este jól berúgott a pénzből, amit a temetés után a népnek adott, és kifecsegte a titkot. A fekete köpenyes illető meg ellopta tőle az almát. Bizonyára egy mágus volt, azok járnak fekete köpenyben. Vagy egy… De nem, az képtelenség! Az lehetetlen!

Ferkó sietős léptekkel haladt az országúton a falu széle felé. Boldog lennék, ha elmondhatnám, hogy tarisznyája tele volt hamuba sült pogácsával, de hát tudjuk, hogy nem maradt egy falat kenyere sem, nem hogy tarisznyája vagy pogácsája. A határban minden bodzafát megnézett, hiszen tudvalevő, hogy a mágus minden falu határában bodzafába vési a Jelet. Ez náluk már így szokás. Ez a szokás nem is zavarta Ferkót. A Jel hiánya annál inkább. Ugyanis ez azt jelenti, hogy a tolvaj nem egy mágus, aki kísérletezik az almával, aztán visszaadja, hanem egy…

– Istenem, miért tetted ezt velem?! Miért kell a Pokol fenekére leszállnom az aranyalmáért? – mert már biztosan tudta, hogy a tolvaj egy ördög. De nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon.

– Inkább a halál, mint az a gyalázat, hogy gyávának nevezhessenek.

Az Öreg Erdőben volt egy barlang. Az öregek azt beszélték, hogy ott van a Pokol kapuja. Erre indult hát Ferkó. Átvágott az erdő sötétjén. Harmadnap a barlang szájához ért. Itt már nem bírta tovább, lefeküdt a barlang elé, és elnyomta a buzgóság.

Másnap hajnalban fohászkodott egyet, majd belépett a barlangba. Ahogy távolodott a bejárattól, úgy fogyott a fény. Végül már teljes sötétben botorkált. Reményét és időérzékét teljesen elvesztette, mikor vörös derengést látott maga előtt. Leért a Pokolba.

Nem kellett sokat keresgélnie. Az ördög egy nagy palotában élt, a barlang szájával szemben. Ferkó beosont a kapun. Gyönyörű termek százain ment keresztül, amíg elérkezett a fegyverterembe. Leakasztott egy kis drágakövekkel kirakott kardot, azzal ment tovább. Nem kellett sokáig mennie. A következő teremben meglátta az ördögöt.

– Mit keresel itt, ember?

– Add vissza, ami az enyém, és elmegyek!

Az ördög csúfondárosan kacagott.

– Vedd el! – azzal kardot rántott.

Ferkó is. Napokig viaskodtak, de nem bírtak egymással. Végül a hetedik nap reggelén az ördög kiverte Ferkó kezéből a kardot. „Ez már a vég” – villant át Ferkó agyán. „De ha meghalok, hát haljak meg regébe illő módon” – ezzel az ördög kardja után kapott. Kirántotta a kezéből, és a Pokol urának szívébe döfte.

Így megnyerte a csatát. Az alma erejével széppé varázsolta a Poklot, és át is nevezte azt. Nem ment többé vissza az emberek világába. Nem sokáig maradt ott egyedül. Az emberek is hallották kalandos történetét, és leköltöztek hozzá. Ő lett a Metrómélyi Kiskirályság királya.

Ennek a történetnek pedig minden szava igaz. Ha nem hiszed, menj el Ferkóhoz, és kérdezd meg! Ő majd megerősíti, és akkor én jót nevetek a hitetlenségeden!

Balázs Hanna

Apáczai Csere János Elméleti Líceum, Kolozsvár, VI. A